Szia!
Igen en is azt gondoltam, hogy tizen valahányadikára már rég Ábelt fogom ölelgetni és ringatni, de nem így történt…
Ugye, tizenegyedikére voltam kiírva és mindenkinek viccesen mondtam, hogy majd egy napra rá meg is születik, mint Áron, igaz azt is mondtam, hogy 18-án születik majd meg - akkor kezdődött egy konferencia, aminek a szervezésében október első felében még segítettem.
De eljött a tizedike, 11., voltunk a dokinál vizsgálaton, aki ismertette a tervet: ha egy hét múlva még nem bújt ki, akkor keddi napon befekszem a kórházba, szerdán megindítja a szülést.
Hát minden praktikát bevetettünk, amit a nagykönyv előír a házasélettől a hosszú sétákig - a málnalevélteát azt nem próbáltam azért - de semmi. Aprócska jósló fájások még-még akadtak, de annyi. Aztán eljött a kedd, és semmi. Úgy hogy elmentünk a kórházba, ahol vizsgálgattak, de semmi jele sem volt, hogy indulna a szülés. Kellett vásárolni egy méhszájtágító zselét, amit kedd este a doki felhelyezett és négy - azaz 4 - órán át CTG-re kötve figyelték annak hatását. Voltak újból apr fájások, de egy ujjnyi volt csak a tágulás. Na azt a 4 órát egy oldalon feküdve töltöttem el, Ábel szívverését csak így volt hajlandó meghallgattatni, képzeled, mennyire volt élvezetes már a végén.
Majd másnap jött a fogadott szülésznéni, aki ugyanaz volt, mint Áronnál, és jött a doki is, hogy akkor indítjuk. Az indítás újbóli ágyhoz - CTG-hez láncolást jelentett, mert oxitocint csepegtettek belém. Reggel 8-kor indult mindez, aztán jöttek is a fájások, csak a méhszáj nem tágult a fájásoknak megfelelően, Ábel meg a lehetőségekhez mérten minél feljebb húzta magát a pociban. Vagy három-négy óra ágyhoz láncolás után mondtam a szülésznőnek, hogy nekem minden oldalam zsibbadt, én most járok egyet. És sétáltam Tibivel vagy fél órát, oxitocin infúzió nélkül is voltak rendesen fájások, A sétának meglett a hatása, Áron lejebb csusszant, tágulás is nagyobb volt.
Lassan a kétperces fájásoknál tartottunk, amikor átmentünk a szülőszobára, ahol újból ágyhoz voltam láncolva :-D Na ott egyik vizsgálatnál elreppent a burok, onnan indultak az igazán erős fájások - szerintem a sok oxitocin hatására sokkal erősebbek voltak, mint Áronnál. De a máéhszáj még mindig nem volt eléggé tágulva, közben a doki egy félórásnak mondott műtét második órájánál tartott. Aztán a fájások annyira erősek voltak, hogy muszáj volt nyomni, Ábel szívverése meg nyomáskor lecsökkent, nem vészesen, de csökkent. Erre a szüésznő, hogy még bírjak vagy 3 fájást nyomás nélkül, mert muszáj, na ebből egyet skerült kibírni valahogy nyomás nélkül, de a többit nem sajnos. Így a szülésznő behívott egy ügyeletes dokit, és egy fájás alatt a harmadik nyomásból kint volt a baba, vágtak, talán hosszabban is, mint múltkor, fene tudja. ÉS ekkor megkönnyebbültem, és megígértem magamnak abban a szent percben, hogy ez az utolsó gyermek, amit én szülök :-D. Szegény Tibi el is sírta magát, mikor látta hogy szenvedek és küszködök - iszonyú volt az utolsó fázis: ösztöneidet fogd vissza, hogy a gyermek nehogy sérüljön, majd próbálj ösztönnek is engedelmeskeni. Blee, szörnyűűű!!!!
Na de azután már minden rendben volt, senkinek sem lett semmi komoly baja, Ábel, én is mindenki rendben volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése