Séta a szabadban

Ma volt az első igazi, babakocsis séta a szabadban. Úgy fél órát tartott, dél után fél kettő körül ejtettük meg, mikor hétágra sütött a nap. Nyilván, a kötelező téli rétegeket feladtuk a babára, majd pokróccal letakartuk a babakicsit, melynek az ellenzőjét szigorúan behúztuk - szóval minden biztonsági intézkedés megvolt, ami egy másfél hetes babánál kötelező.

Igazából mama sétáltatta és ő is mutatta be a szomszédoknak: a körtés néninek, a tököt ajándékozó néninek, a közvetlen szomszéd Misinek - sajnos szomszéd Klári későn jött ki, és ő már nem látta Ábelt, de majd következő alkalommal.

Ja éjjel aludtam eléggé jól: kétszer-háromszor kellett a babához felébredni, gyorsan szopizott és aludt is vissza. És én is. Tibi meg sem ébredt, reggel 11-ig tudott aludni, míg hasára nem sütött a nap. Rá is fért: volt az elmúlt időben egy csomó munkája, meg még it voltunk mi is, szóval nála is összegyűlt a sok nemalvás. Ma este is hasonló reményekkel indulok, bár ki tudja mi lesz belőle. Ábel elég sokat aludt a mai nap, de most este öt órakor megébredt, szopizott, azóta meg csak mutatóban aludt - végül is ezt így is kell csinálni, ahhoz, hogy éjjel aludjon.

Éjjel - az esti szopizás után - negyed háromkor és negyed hatkor ébred fel a baba. Szopizik, de kell neki most már Infacolt is adni, mert nagyon mohón issza a tejet és ettől fáj a hasa, egy része vissza is jön. Ja és mivel őszi baba D vitamint is kel adni neki - kihívás azt az egy cseppet beadni, az biztos.

Levél, Enikőnek

Alábbi levelet Enikőnek írtam, akinek Marci fia egy nappal korábban született, mint Ábel, noha későbbre volt tervezve. Marcit Lia várja otthon, aki valamennyivel kisebb mint Áron, ha jól emlékszem, fél évvel. A levelet neki írtam, Ábel születésének a története:

Szia!

Igen en is azt gondoltam, hogy tizen valahányadikára már rég Ábelt fogom ölelgetni és ringatni, de nem így történt…

Ugye, tizenegyedikére  voltam kiírva és mindenkinek viccesen mondtam, hogy majd egy napra rá meg is születik, mint Áron, igaz azt is mondtam, hogy 18-án születik majd meg - akkor kezdődött egy konferencia, aminek a szervezésében október első felében még segítettem.

De eljött a tizedike, 11., voltunk a dokinál vizsgálaton, aki ismertette a tervet: ha egy hét múlva még nem bújt ki, akkor keddi napon befekszem a kórházba, szerdán megindítja a szülést.

Hát minden praktikát bevetettünk, amit a nagykönyv előír a házasélettől a hosszú sétákig - a málnalevélteát azt nem próbáltam azért - de semmi. Aprócska jósló fájások még-még akadtak, de annyi. Aztán eljött a kedd, és semmi. Úgy hogy elmentünk a kórházba, ahol vizsgálgattak, de semmi jele sem volt, hogy indulna a szülés. Kellett vásárolni egy méhszájtágító zselét, amit kedd este a doki felhelyezett és négy - azaz 4 - órán át CTG-re kötve figyelték annak hatását. Voltak újból apr fájások, de egy ujjnyi volt csak a tágulás. Na azt a 4 órát egy oldalon feküdve töltöttem el, Ábel szívverését csak így volt hajlandó meghallgattatni, képzeled, mennyire volt élvezetes már a végén.

Majd másnap jött a fogadott szülésznéni, aki ugyanaz volt, mint Áronnál, és jött a doki is, hogy akkor indítjuk. Az indítás újbóli ágyhoz - CTG-hez láncolást jelentett, mert oxitocint csepegtettek belém. Reggel 8-kor indult mindez, aztán jöttek is a fájások, csak a méhszáj nem tágult a fájásoknak megfelelően, Ábel meg a lehetőségekhez mérten minél feljebb húzta magát a pociban. Vagy három-négy óra ágyhoz láncolás után mondtam a szülésznőnek, hogy nekem minden oldalam zsibbadt, én most járok egyet. És sétáltam Tibivel vagy fél órát, oxitocin infúzió nélkül is voltak rendesen fájások, A sétának meglett a hatása, Áron lejebb csusszant, tágulás is nagyobb volt.

Lassan a kétperces fájásoknál tartottunk, amikor átmentünk a szülőszobára, ahol újból ágyhoz voltam láncolva :-D Na ott egyik vizsgálatnál elreppent a burok, onnan indultak az igazán erős fájások - szerintem a sok oxitocin hatására sokkal erősebbek voltak, mint Áronnál. De a máéhszáj még mindig nem volt eléggé tágulva, közben a doki egy félórásnak mondott műtét második órájánál tartott. Aztán a fájások annyira erősek voltak, hogy muszáj volt nyomni, Ábel szívverése meg nyomáskor lecsökkent, nem vészesen, de csökkent. Erre a szüésznő, hogy még bírjak vagy 3 fájást nyomás nélkül, mert muszáj, na ebből egyet skerült kibírni valahogy nyomás nélkül, de a többit nem sajnos. Így a szülésznő behívott egy ügyeletes dokit, és egy fájás alatt a harmadik nyomásból kint volt a baba, vágtak, talán hosszabban is, mint múltkor, fene tudja. ÉS ekkor megkönnyebbültem, és megígértem magamnak abban a szent percben, hogy ez az utolsó gyermek, amit én szülök :-D. Szegény Tibi el is sírta magát, mikor látta hogy szenvedek és küszködök - iszonyú volt az utolsó fázis: ösztöneidet fogd vissza, hogy a gyermek nehogy sérüljön, majd próbálj ösztönnek is engedelmeskeni. Blee, szörnyűűű!!!!

Na de azután már minden rendben volt, senkinek sem lett semmi komoly baja, Ábel, én is mindenki rendben volt. 

Köldökcsonk, ami leesett

Hát ezzel a köldökkel kicsit megszenvedtünk, mármint én. Amiután hazajött észrevettük, hogy Ábel köldkcsonkja bizony-bizony vérezget és fáj is neki, ha odaérünk. Lelkiismeretesen ápolgattuk, de változás nem volt túl sok... Majd tegnap volt nálunk a védőnéni, aki levetkőztette és megnézegette Ábelkét, hogy minden rendben van-e vele, majd az én nagy fájdalmamra elkezdte a köldökét macerálni. Nyilván, remélem, tudta mit csinál, mert a látvány nem volt valami szép, de az eredmény mára megszületett: a köldökcsonk leesett és a köldöke szépen, tisztán ott maradt. Na jó, egy pici kis csonk maradvány - de csak mutatóba - van még ott, de most már biztosan nem kell félteni a csonkot, biztosan nem fáj.

Ma hajnalban - miután aludt egy huzamban 4, azaz négy órát - Ábel felébredt, szopizott egy nagyot, kakilt egy nagyot és nem akaródzott visszaaludni. Na jó már fél hat volt, vagyis egyes mérce szerint ez már reggelnek számít, no de egy álmos anyucinak nem. Visszatettem a kis ágyába, majd elszenderedtem egy picit, majd megébredtem, hogy Ábel mocorog meg fura hangokat ad ki. A szeme még mindig nyitva volt, miután az enyém is kinyílt, felvettem ölembe, majd a mocorgás újból kakiba csapott át. Akkor újbóli peluscsere, majd ringatás ezerrel - szopi nem kellett, ha jól emlékszem - és aztán végre elaludt. Mire megébredtem fél kilenc volt talán.... Szóval remélem, hogy lassan rendeződik az éjjeli mizéria és nem lesz fenn egész este, hanem nappal csodálkozik majd a világra szép nagy mélykék újszülött szemeivel.

És máris még egy bejegyzés

Ami csak egy fotó. A kórházban készítette második nap egy néni. Köszönjük neki!

Megérkeztem!

2011. október 19., délután 2,26, ekkor pottyantam ki anya meleg pocakjából, a burok védelméből. Meg se mostak jóformán máris visszatettek anya hasára, ahol olyan jól éreztem magam - belül. Majd be is pólyáltak - miután kicsit megtöröltek - és máris anya mellére helyeztek, ahol egy jót szopiztam. Ja közben meg is mértek, 3890 gramm voltam, 58 centiméter hosszú - az 55 centiméteres ruhák valószínű már nem is lesznek jók rám. Fényképeződtünk is jó sokat, a pózolást nagyon szeretem. Majd jött egy néni, elvitt egy helyre ahol nagyon sok baba votl és sokat sírtak - gondoltam ezt kell nekem is tenni, így hát én is rázendítettem....

Nos, Áron tesvére, Ábel lett családunk újabb tagja. Ez a blog róla szól. Fogadjátok szeretettel, ahogy annak idején Áronka blogját is fogadtátok.